Ha láttál már mentőket megérkezni egy baleset vagy egy rosszullét helyszínére, könnyen lehet, hogy felmerült benned a kérdés (sőt, lehet, hogy idegesített is): miért mozognak ilyen komótosan? Miért nem futnak, mint a filmekben?
Azért, mert egyes helyzetek, amiket laikusok sürgősnek vélnek, valójában egyáltalán nem sürgősek, és nem számítanak a másodpercek? Nem csak ez a válasz.
Nem is az a helyes magyarázat a jelenségre, hogy a mentődolgozók ki lennének égve, és nem érdekelné őket a beteg. Érdekli őket és mégsem rohannak.
És jól teszik, hogy nem rohannak.
De miért?
Míg a kívülálló azt látja, hogy a mentők sétálnak, valójában ennél sokkal több dolgot tesznek. Csakhogy ezek a dolgok láthatatlanok: figyelnek, feltérképeznek, gondolkoznak, és terveznek.
Nézzük, hogy néz ki ez a gyakorlatban, hogyan dolgozom például én (és a legtöbb bajtársam):
megkapunk egy riasztást.
A bejelentés alapján már át tudjuk gondolni a lehetséges forgatókönyveket, protokollokat - ezek a számunkra mindennapos feladatok (infarktus, stroke, újraélesztés, görcsroham, stb.) esetén fejből mennek, de a ritka kórképek esetében akár arra is lehetőségünk van, hogy kivonulás közben biztosra menjünk és ellenőrizzünk egy-két információt, vagy például gyermek beteg esetében ki tudjuk számolni fejben, hány kiló lehet a gyermek, milyen gyógyszerdózisokat kell adnunk, mik a normál értékei.
Megérkezünk a helyszínre.
Az első, és legfontosabb, ami ilyenkor a fejemben van, a biztonság. Figyelmesen körbe kell néznem, van-e olyan tényező, ami veszélyezteti a saját, a csapatom, a beteg, vagy a többi személy épségét - van-e kutya, mérgezésre gyanú, stb. Ha kapkodnánk, a veszélyforrások fölött el tudnánk siklani, ami emberéletet követelne.
Közeledünk a beteghez.
Amire ilyenkor figyelek, az a beteg környezete. Nagyon sokat el tud mondani, hogy miket
látok a lakásban: Egyeseknél üres italos üvegek virítanak. Sokaknál gyógyszerek, orvosi receptek az asztalon, amikből már sejthetem, milyen betegséggel küzd. Ha régiek, kopottak, gyanítható, hogy nem váltja ki, nem szedi őket. Hideg lakás kihűlésre utalhat. Ha a beteg két, gondosan összepakolt kórházi bőröndöt szorongat, akkor valószínűleg tervezte a kórházba menetelt és nem 10 perce lett hirtelen rosszul. Ha ágyban fekvő, rossz állapotú beteg mellett kerekesszék és szoba-wc van, más kórlefolyásra gondolok, mint ha versenybiciklit látok. És még sorolhatnám.
Aztán megpillantjuk a beteget.
Sok mindent látunk rajta: szakmai szemmel súlyos beteg benyomását kelti-e? Mozog-e, vagy tónustalanul fekszik, esetleg görcsrohama van? Milyen a testtartása? Hogyan veszi a levegőt, milyen a légzésmintázata, használja-e a légzési segédizmait? Rózsaszín, sápadt, verejtékes, vagy szürke, esetleg lila vagy sárga a bőre? Látszik-e rajta korábbi betegségre utaló jel (körömformából tüdőbetegségekre, testalkatból anyagcsere- vagy daganatos betegségre, lábdagadásból szívelégtelenségre, műtéti hegekből bizonyos műtétekre, bőrjelenségekből fertőző vagy autoimmun betegségekre következtethetünk, és a lista végtelen)? Vérzik? Bevizelt? Érzek-e valamilyen jellegzetes szagot (alkoholnak, acetonos lehelletnek, húgyúti fertőzésnek, véres székletnek, hasmenésnek jellegzetes szaga van)?
És ez még csak a megfigyelés része.
Még talán meg sem szólaltam, de már gondolatban rakom össze a képet.
A megfigyeltek alapján pedig elkezdek tervezni.
Jó helyen van-e a beteg ott, ahol van, vagy pedig jobban járunk, ha az ellátás előtt odébb visszük egy tágasabb helyre, hogy jobban elférjünk? Van-e nálunk minden, ami szükséges az ellátáshoz, vagy szükséges-e rögtön másik mentőegységet, társszervet (tűzoltók, rendőrség) is segítségül kérnünk, esetleg az egyik bajtársat a mentőautóhoz küldenünk, hogy például hozza fel a lélegeztetőgépet is? Milyen sorrendben végezzük a teendőket, kinek milyen feladatot delegáljak?
Látható tehát, hogy egy mentődolgozó egy beteg megközelítése közben intenzív agyi tevékenységet folytat.
Ha ezeket kihagyva odarohannánk a beteghez, a következő történne: a mentőegység és a beteg biztonsága csökkenne, mert nem vennénk észre a veszélyforrásokat; a beteg megijedne a kapkodó, futó mentőegység láttán; a csapat elkezdene kapkodni, ami a hatékonyságot jelentősen csökkentené, hiszen romlana a kommunikáció, nem volna olyan átgondolt és megfontolt, biztonságos a munkavégzés; sok, lényeges információ elveszne, vagy csak később kerülne felfedezésre.
Mindeközben viszont a szemtanúk talán elégedettebbek lennének, mert azt látnák, hogy a mentőegység “siet”.
Életet nem a kapkodás és a rohanás, hanem a figyelem, a megfontoltság, és a tervezés ment. Paradox módon az átgondoltan dolgozó mentőegység tűnhet lassabbnak, de valójában gyorsabb.
A mentődolgozó nem a lábaival, hanem a fejével siet.
Ezért futnak csak akkor a mentődolgozók, ha kergetik őket.